Az alapszituáció elég gyakori a színpadon - van egy szerelmespár, akik nem lehetnek egymáséi, a mindent kézben tartó szereplő egyengeti az ő és a többi szereplő sorsát is, és végül senki se azzal jön össze, akivel ő szeretné, hanem mindenki azzal, akivel eredetileg szeretne. Félreértések, társadalmi különbségek és soha nem változó emberek.
Azt mondják, hogy az itt megjelenő problémákkal küszködik a mai ember is, mert mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ők. És ezért élvezzük ezt, mert magunkat látjuk a szereplőkben, és saját magunkon tudunk a legjobban nevetni, szórakozni. Amikor ezt az előadást néztem, nagyon fáradt voltam, hosszú nap volt mögöttem, úgyhogy csak feküdtem a páholy párkányán és próbáltam felfogni, mit látok. Elég valószínű, hogy ezért nem élveztem annyira, mint a nagy többség. Mert így is tetszett azért, de annyira nem tudtam magam beleélni. Nem volt annyira vicces és magával ragadó, mint amilyennek lennie kellett volna.
A színészekről se tudok rosszat mondani, tényleg teljes szívükből játszottak, Csarnóy Zsuzsanna nekem mindig minden darabban üde színfolt, nagyon szeretem az ő általa megformált karaktereket. Kiemelni nem tudok mást, mert egyformán jók voltak, kivételesen negatívumot se tudok mondani, akit kiemelnék, azt lehet, hogy azért tenném, mert alapból nagyon nem szimpatikus nekem és nem akarom magam ismételni. ;) Külön öröm volt színpadon látni a színház igazgatóját, Oberfrank Pált.
A színpad berendezése viszont nagyon tetszett, szinte az egészet "fű" borította, olyan volt, mint egy növényekkel teli kert, még kis csobogót is csináltak a színpad közepére. Az egész egy színes forgatag volt, szép korabeli jelmezekkel és a nyelvezetet se írták át maira. Nagyon hangulatos volt, amikor az éjszakai jeleneteknél lampionokat lógattak fel, úgyhogy a színpadképre tényleg nem lehet panasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése