Csalódások

Kisfaludy Károly Csalódások című színművét Valló Péter vitte színpadra Veszprémben. Még ősszel ott voltam a médianapon, amikor láthattunk előzetesként egy-két jelenetet. Nem is értem, hogy lehet az, hogy csak több hónappal később sikerült megnéznem az egész előadást.

Az alapszituáció elég gyakori a színpadon - van egy szerelmespár, akik nem lehetnek egymáséi, a mindent kézben tartó szereplő egyengeti az ő és a többi szereplő sorsát is, és végül senki se azzal jön össze, akivel ő szeretné, hanem mindenki azzal, akivel eredetileg szeretne. Félreértések, társadalmi különbségek és soha nem változó emberek.

Azt mondják, hogy az itt megjelenő problémákkal küszködik a mai ember is, mert mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ők. És ezért élvezzük ezt, mert magunkat látjuk a szereplőkben, és saját magunkon tudunk a legjobban nevetni, szórakozni. Amikor ezt az előadást néztem, nagyon fáradt voltam, hosszú nap volt mögöttem, úgyhogy csak feküdtem a páholy párkányán és próbáltam felfogni, mit látok. Elég valószínű, hogy ezért nem élveztem annyira, mint a nagy többség. Mert így is tetszett azért, de annyira nem tudtam magam beleélni. Nem volt annyira vicces és magával ragadó, mint amilyennek lennie kellett volna.

A színészekről se tudok rosszat mondani, tényleg teljes szívükből játszottak, Csarnóy Zsuzsanna nekem mindig minden darabban üde színfolt, nagyon szeretem az ő általa megformált karaktereket. Kiemelni nem tudok mást, mert egyformán jók voltak, kivételesen negatívumot se tudok mondani, akit kiemelnék, azt lehet, hogy azért tenném, mert alapból nagyon nem szimpatikus nekem és nem akarom magam ismételni. ;) Külön öröm volt színpadon látni a színház igazgatóját, Oberfrank Pált.

A színpad berendezése viszont nagyon tetszett, szinte az egészet "fű" borította, olyan volt, mint egy növényekkel teli kert, még kis csobogót is csináltak a színpad közepére. Az egész egy színes forgatag volt, szép korabeli jelmezekkel és a nyelvezetet se írták át maira. Nagyon hangulatos volt, amikor az éjszakai jeleneteknél lampionokat lógattak fel, úgyhogy a színpadképre tényleg nem lehet panasz.

Lóczy Diákszínpad

Aki szeret színházba járni, és találkozik egy olyan lehetőséggel, hogy két egyfelvonásost is megnézhet ingyen, az biztos nem hagyja ki. A Lóczy Diákszínpad Tihanyban adta elő Molnár Ferenc: Ibolya és Rejtő Jenő: Szabad a vásár című egyfelvonásosait.

Mielőtt rátérnénk a lényegre, vegyük figyelembe, hogy az előadók középiskolás diákok, akik egy héten öt napot iskolába járnak, jobb esetben minden nap tanulnak, más elfoglaltságuk is akad, netán máshol is fellépnek. És nem csak ez a két darab szerepel a repertoárjukban, iskolai ünnepségekre is készülnek, stb. A felkészítő tanáruk mondta is, hogy az egyik darabot most fogják először közönség előtt játszani, sajnos már nem emlékszem, hogy melyikre mondta, de valószínűleg a Rejtőre.

Szóval ez amolyan főpróba volt. Mindkét darabnál szükség volt a súgó segítségére, és a tihanyi művelődési ház berendezése nem teszi lehetővé, hogy ezt feltűnés nélkül hajtsák végre, de szerencsére nem volt nagyon illúzióromboló a dolog. A Rejtő-darabnál talán többször kellett beavatkoznia a súgónak, az az előadás annyira nem is keltette fel az érdeklődésemet. Ismerve Rejtő stílusát, a poénok nagy része elveszett az izgulás hevében és a színészi játék se volt különösebben magával ragadó. A kisebb szerepeket játszó diákok között akadt egy-kettő, aki sokkal ügyesebb volt a fontosabb szereplőknél. De lehet, hogy csak egyszerűen több tapasztalatuk volt ezen a téren. Sokszor éreztem úgy, hogy a szereplők csak állnak a színpadon és nézik egymást, nem tudnak magukkal mit kezdeni.

Az ibolya már sokkal szórakoztatóbbra sikerült. Volt szerencsém látni egy olyan előadást, amelyben Gálvölgyi János alakította az igazgatót, mégis sikerült elvonatkoztatnom ettől. ;) A diákok által előadott darabban is sikerült jól eltalálni az igazgatót, hiszen végül is rajta múlik az egész. A zeneszerző is egész ügyes volt, úgyhogy itt már tényleg élvezni lehetett a poénokat, és még a szöveg is jobban ment, mint az előzőnél. Pedig egy-egy szereplőre sokkal több szöveg jutott. Ők ketten elvitték a hátukon az egész darabot. Rajtuk kívül ugyebár még feltűnik néhány lány, de ezek olyan szerepek, amiket középiskolás kislányok tolmácsolásában nem igazán tudunk befogadni. Vagy csak ők nem voltak elég ügyesek. ;)

Azért én további sok sikert kívánok nekik, mert mindig élmény diákszínpadok előadásait látni, kiskoromban a helyi musical csoport előadásában láttam nagyon sok musicalt, és imádtam őket. A kölyök, A dzsungel könyve, József és a színes szélesvásznú álomkabát, stb. Jó lenne, ha még ma is lenne itthon ilyen csoport, mert biztos ott lennék, minden előadásukon. :)

A Tündérlaki lányok

Nagyon vártam már, hogy megnézhessem ezt az előadást, mert mindenki áradozott róla, hogy ez az évad egyik legjobb előadása, stb. Lehet, hogy ezért is voltak olyan nagy elvárásaim vele kapcsolatban?

A szereplőgárda igazán impozáns: Eperjes Károly, Kéri Kitty, Csarnóy Zsuzsanna, Bajcsay Mária, csak hogy néhány nevet említsek.

Magáról a történetről semmit sem tudtam, úgyhogy találgathattam, hogy vajon hogyan ér véget a négy testvér története. Nem ilyen végkifejletre számítottam. Jobban hozzá vagyok szokva az ilyen happy endekhez, legalábbis színházban. Könyveknél, filmeknél soha nem zavar, ha nem teljes boldogság a sztori vége, de valahogy színházban zavar. Nem tudom, miért. És itt is zavart. Na ezzel most szépen lelőttem a poént... Szóval itt nem kapja meg mindenki a neki járó boldog befejezést, itt úgy engedik le a függönyt, mintha egy kiragadott részletet láthattunk volna az életből, a valóságból. Viszont ha erre lennék kíváncsi, akkor nem mennék színházba, nem?

Maga az előadás nem is volt hosszú, csak két felvonás, de úgy éreztem, hogy a fél életemet ott töltöttem. Annyira lapos és vontatott volt az egész. Egyedül Eperjes Károly és Tóth Loon tudtak valami színt vinni az egész előadásba, ha ők nincsenek, biztos bealudtam volna rajta. De még így is közel jártam hozzá. Untam az egészet. Nem tudtam izgulni a szereplőkért, nem működött köztük a kémia, hogy csúnyán fejezzem ki magam. Vígjátéknak van titulálva, de nem jöttek át a poénok, talán ha egyszer elmosolyodtam, azzal sokat mondok.

Kissé csalódva távoztam a színházból. De hogy valami pozitívumot is mondjak: Kéri Kitty jelmezei nagyon tetszettek. ;

Rendező: Guelmino Sándor
Díszlet: Cziegler Balázs
Jelmez: Kárpáti Enikő

A Montmartre-i ibolya

Én először el sem akartam hinni, hogy ez egy Kálmán Imre-darab. Szóval nem hiába mondták, hogy ez nem egy szokványos operett.

A Veszprémi Petőfi Színház idén mutatta be Kéri Kitty rendezésében A Montmartre-i ibolyát és volt szerencsém megnézni egy héttel ezelőtt.

 Ahogy azt Kéri Kitty is nyilatkozta, azon voltak, hogy maivá tegyék ezt az operettet. Változtattak kicsit a párbeszédeken, sőt, még új szereplőt is írtak bele, és azt kell mondanom, hogy ez érezhető is volt. De én nem éreztem egy percig se úgy, hogy ettől ez már nem operett. Hallottam olyanokat, hogy bizonyos nézők teljesen fel voltak rajta háborodva, pedig nem volt min felháborodni. A dalok fülbemászóak, a díszlet csodálatos, a háttérben szinte mindig látszódott a Vörös Malom, és kitűnt vörösességével. ;) És a befejezés is olyan, amilyennek egy operettnek lennie kell. Az operetteknél már az első felvonásnál tudjuk, hogy mi lesz a vége, és ez itt sincs másként. De nem is baj, hogy tudjuk, mert így is, úgy is ezt várnánk el. Én akkor csalódtam volna, ha nem így ér véget a történet.

Ami még pluszt jelenthet nekünk, az a színház a színházban megjelenése. Hiszen a szereplők egy része is színházi személy, színésznők, írók, stb. Bepillantást nyerhetünk a századforduló párizsi művészeinek életébe. De tényleg az életükbe, mert ezek a szereplők élnek. Talán a cím kicsit megtévesztő, mert nem csak Violetta a főszereplő, nem is lehet kimondottan egy főszereplőt választani, mert több fontosabb szereplőt ismerünk meg. A színészek közül egyetlen negatívumot emelnék ki, ő pedig Trokán Anna. Az egész előadást ugyanazzal a "hogyan kerültem én ide, és egyáltalán mi ez a hely"-arckifejezéssel tudta végigjátszani. De lehet, hogy ez is egyfajta tehetség.

Még emlékezetesebbé tette az eseményt, hogy a Spaghetti urat játszó Kőrösi Csaba az egyik jelenetben, amikor helyet foglal a közönség között, ténylegesen a közönséghez csatlakozik. A mellettem lévő üres széket nézte ki magának, és onnan kiabált be néha a színpadra. :) Izgalmas volt és hangos.

Nagyon kíváncsi voltam erre a darabra, már csak Kéri Kitty miatt is, és kellemes meglepetésként hatott rám az előadás. Csak ajánlani tudom mindenkinek, fiataloknak is. Lehet, hogy elsőre rémisztő a három felvonás, de mindegyik olyan hamar véget ért, még így is rövidnek tűnt.

Rendező: Kéri Kitty
Díszlet: Cziegler Balázs   
Jelmez: Andréa T Haamer
Színpadra alkalmazta: Deres Péter és Kéri Kitty